Vissza a bemutatkozáshoz

Halasi Noémi / Személyes történetem

Mindannyian statisztikai adatok vagyunk

A minap takarítás közben egy podcastot hallgattam. Éppen arról beszélgettek, hogy egy társadalomban, egy rendszerben hogyan ütköznek egymással különböző érdekek és jogok, és hogyan döntjük el végül, kinek a szempontja esik nagyobb súllyal latba. Hallgatás közben egyszer csak beugrott egy mondat:

Mindannyian statisztikai adatok vagyunk.

Elsőre talán kissé ridegen hangzik. Mégis van benne valami nagyon igaz. Egy társadalom, egy állam vagy bármilyen nagy rendszer szemszögéből nézve könnyen válunk számokká. Megszületünk, bekerülünk egy korcsoportba, egy társadalmi rétegbe, egy iskolázottsági kategóriába. Később munkavállalóvá, adófizetővé, fogyasztóvá válunk. Mérhetőek, csoportosíthatóak és összehasonlíthatóak vagyunk. Ezzel önmagában nincs is semmi baj. Szükségünk van adatokra ahhoz, hogy megértsük, mi történik körülöttünk.

A probléma talán ott kezdődik, amikor a szám mögött eltűnik az ember. Innen jutottam el a munka világához. Mögöttem közel húsz év munkatapasztalat van. Ez idő alatt több munkahelyem is volt, és amikor váltottam, annak általában nagyon egyszerű oka volt: szerettem volna tovább fejlődni. Új dolgokat tanulni, más területeket megismerni, nagyobb felelősséget vállalni, vagy egyszerűen újra azt érezni, hogy haladok valamerre.

Egy idő után azonban elkezdett foglalkoztatni egy másik kérdés.

Miért kell ehhez feltétlenül munkahelyet váltani?

Miért ne lehetne egy szervezet olyan hely, ahol valaki hosszú időn keresztül képes fejlődni, tanulni és új szerepeket kipróbálni? Miért ne lehetne az a munkahely, amelyet egyszer kiválasztottunk, hosszabb távon is jó hely számunkra? És ha ez lehetséges, akkor kinek a felelőssége? A munkavállalóé? A vezetőé? A HR-é? A szervezeté? Vagy mindannyiunké egyszerre? A munkáról hajlamosak vagyunk cserekapcsolatként gondolkodni: a munkavállaló időt, tudást és energiát ad, a munkáltató pedig ezért fizetést biztosít. Pedig egy munkahely ennél sokkal több.

Egy szervezet emberi rendszer.

Tele van döntésekkel, bizonytalansággal, motivációval, félelmekkel, ambíciókkal, konfliktusokkal és kimondatlan elvárásokkal. Miközben egy vállalat szeretne racionálisan, hatékonyan és professzionálisan működni, azok, akik működtetik, továbbra is emberek maradnak. Talán pontosan ez a kettősség az, ami engem mindig is érdekelt. Kifejezetten jóban vagyok a számokkal; szeretem a statisztikát, az elemzést, és közgazdászként izgalmasnak találom megérteni, hogyan működnek rendszerek, milyen összefüggések vannak az adatok között, és hogyan lehet ezekből következtetéseket levonni.

De közben mindig ott motoszkált bennem egy másik kérdés is:

Hol ér véget a racionalitás, és hol kezdődik az ember?

Egy szervezeti döntés lehet gazdaságilag teljesen logikus, miközben annak, akit érint, nagyon személyes következményei vannak. Egy vezető hozhat szakmailag indokolható döntést úgy, hogy közben elveszíti a csapata bizalmát. Egy munkavállaló pedig dönthet látszólag irracionálisan úgy, hogy otthagy egy jól fizető állást, mert egyszerűen már nem érzi jól magát benne.

Ilyenkor melyik szempont számít?

A professzionalizmus? A teljesítmény? A gazdasági racionalitás? Vagy az emberi oldal?

És egyáltalán: valóban különválaszthatóak ezek?

A szervezetek természetesen mérnek: elkötelezettséget, fluktuációt, teljesítményt és produktivitást. Megpróbálunk számokat rendelni olyan fogalmakhoz is, mint a motiváció, a bizalom vagy a szervezeti kultúra. Ezek a számok fontosak, de önmagukban soha nem mondják el a teljes történetet. Egy elkötelezettségi mutató mögött emberek vannak. Egy fluktuációs arány mögött döntések, csalódások és újrakezdések. Egy teljesítményértékelés mögött pedig ott van valaki, aki lehet, hogy hónapok óta próbál megfelelni egy számára soha ki nem mondott elvárásnak.

A statisztika képes megmutatni a mintázatot.

De ahhoz, hogy megértsük, miért alakult ki az a mintázat, már beszélgetnünk kell az emberekkel. Talán ezért kezdett egyre jobban érdekelni az a terület, ahol a számok és az emberi viselkedés találkoznak.

Miért reagálunk ugyanarra a helyzetre teljesen különbözően? Miért állunk ellen egy változásnak akkor is, ha racionálisan tudjuk, hogy szükség van rá? Miért maradunk egy rosszul működő rendszerben? És mit tehet egy szervezet azért, hogy az emberei ne pusztán erőforrásként, hanem valódi résztvevőként legyenek jelen benne?

Én abban hiszek, hogy egy szervezet nem elsősorban a folyamataitól, a szervezeti ábrájától vagy a stratégiai prezentációitól működik. Hanem azoktól az emberektől, akik nap mint nap döntéseket hoznak benne. Abban is hiszek, hogy a munkáltató és a munkavállaló érdekei nem szükségszerűen egymással szemben álló érdekek. Lehet olyan szervezeteket építeni, ahol az üzleti teljesítmény és az emberi működés nem egymás rovására történik. Ehhez azonban érteni kell mindkettőt.

A számokat és az embereket is.

Valahol ezekből a kérdésekből született meg bennünk a gondolat, hogy ne csak beszéljünk arról, hogyan lehetne másképp csinálni, hanem próbáljunk valóban tenni is érte.

Így született meg a mind the bias.

Mert igen, mindannyian statisztikai adatok vagyunk.

De kizárólag akkor, ha csak a táblázatot nézzük.